Zsuzsi – Mi sokáig Angliában éltünk. Most számoltuk ki, hogy Péter 18 éve érkezett, én 11, és másfél éve költöztünk fel Skóciába. Még viszonylag friss az élmény, könnyű összehasonlítani. Nagy a különbség. Leginkább az életritmusban. Korábban a déli tengerparton laktunk, ami nagyon beépített, nagyon sok az ember, sokkal gyorsabb az élet, sok a történés, kevésbé emberi, nehezebb ismerkedni.

Péter – Igen, ez egy nagyon érdekes dolog. Több barátságot tudtunk itt kötni ez alatt a másfél év alatt, mint 18 év alatt Angliában.

Zsuzsi – Egy kis faluban bérelünk itt házat, ahol pillanatok alatt mindenki tudta, hogy beköltöztünk. Csak lemegyünk a szomszédhoz és tudja, hogy kik vagyunk. Kiderül, hogy nekik is van gyerekük, elkezdünk összejárni. Dalma most már oviba jár, ott a többi szülővel lehet barátkozni, nemrég meg a falu közösségi házában volt valami találkozó. Nagyon befogadóak.

Péter – A skótok nagyon nyitottak. Én is találtam egy-két embert, akivel most ismerősi viszonyban vagyunk és talán barátság fejlődhet belőle. Én olyan ember vagyok, aki nagyon szereti a nyugalmat.  Szeretem, ha nincs őrült forgalom, ha nem botlok lépten-nyomon emberbe, ha nincs tele a bolt, amikor bemegyek és nem kell órákat várnom, míg kiszolgálnak. Nekem ez mindenképp probléma volt Angliában. Én eredetileg budapesti vagyok, és már az is sok volt. Főleg, hogy Újpalotán laktunk a panel rengetegben, nem a legszebb hely és tele van emberrel. Itt először Londonban laktam, ami még rosszabb. Vannak persze jó részei, rengeteg klassz dolgot lehet ott csinálni, de összességében négy év nekem ott elég volt. Aztán leköltöztem Portsmouth-ba, az nem volt rossz, de az is nagy város. Utána Bournemouth következett, ott ismerkedtünk meg Zsuzsival.

Magyarországról Dél-Angliába kellett mennünk, hogy megtaláljuk egymást!

Zsuzsi – Egy magyar találkozón találkoztunk. Ott viszonylag jó volt a magyar közösség, rendszeresen összejártak.

Péter – Igen. Oda kellett menni mindkettőnknek, hogy megtaláljuk a párunkat. Két magyar Dél-Angliában. Egy ideig éltünk Bournemouth-ban egy városi lakásban, aztán rövid ideig laktunk egy farmon, ami egy működő lovászat volt.

Zsuzsi – Próbáltunk ilyen helyeket keresni, de Angliában még a farm is sokkal beépítettebb területen volt. Amint kilépsz a farmról, már a sűrűjében vagy.

Péter – Nincsenek kieső helyek. Egész Anglia olyan szinten van beépítve, hogy az hihetetlen. Azt gondolnád, hogy a falvak ritkásabban vannak, de nem. Ez nem nekem való.

Zsuzsi – Én elvoltam, de amikor Dalma megszületett, nagyon fontos lett, hogy ő milyen környezetben él.  Hogy ha ő kilép a házból, akkor tehenet lásson, ne autót.

Péter – Így aztán amikor Zsuzsi a pandémia miatt elkezdett otthonról dolgozni, én meg elvesztettem a munkámat szintén a járvány miatt, és otthon voltam Dalmával, úgy döntöttünk, hogy elég volt a déli őrületből. Amikor kicsit könnyítettek a szabályokon, akkor azt mondtuk, hogy felköltözünk. Csak épp nem tudtunk semmit Skóciáról.

Irány Skócia – de ott hova?

Zsuzsi – Néztünk statisztikákat, a napos órák számát, a népsűrűséget. De persze ahol a legmelegebb van, ott laknak a legtöbben. Gondolkoztunk Dundee-n, ami a legnaposabb, de az nagyon beépített.

Péter – Aztán máshogy próbáltuk. Elkezdtük nézni, hol vannak Skóciában kiadó házak azokkal a kritériumokkal, amiket mi fontosnak tartottunk, és nem akarok hazudni, de nem hiszem, hogy 4-5 háznál többet találtunk. Megláttunk két házat ezen a környéken, és összenéztünk, Dumfries & Galloway, az mi? Eszik vagy isszák? Úgy döntöttünk, hogy menjünk, nézzük meg! Délről nyolc óra ide felautózni, kicsi gyerekkel nem volt könnyű, főleg, hogy mire lefoglal az ember egy időpontot és feljön, addigra lehet, hogy elvitték a házat. De amikor megláttuk a tájat, akkor azt hiszem, egy kicsit szerelembe estünk a vidékkel. Szerencsénk volt, másodszor már erre a konkrét házra jöttünk. Ez fent van egy domb tetején, az első ablakok egy tengeröbölre néznek, a hátsó oldalon meg hegyek vannak. Csak álltunk és néztünk, hogy ez ugyanannyiba kerül, mint a lakásunk délen. Itt van egy házunk egy óriási kerttel, elől tenger, hátul hegyek, sőt van egy legelőnk is, amin akár állatot is lehetne tartani, ha akarnánk, de mi most nem ezzel foglalkozunk. Ott meg van egy lakásod egy akkora kerttel, mint ez a pult, hát mit csinálunk mi ott lent.

Zsuzsi – Most először érezzük otthon magunkat. Nagyon sokat költöztünk, de most azt gondoljuk, hogy itt le is tudnánk telepedni. Ez az első olyan lakás, amit úgy rendeztünk be, hogy nem kell egy hónap alatt összepakolhatónak lennie.  Szedett-vedett, összecsukható bútoraink voltak, felfújható kanapé, mert úgyis megyünk tovább. Nekem nagyon nehéz volt úgy élni. Most se festettünk és még csak egy kép van fent, de a berendezés olyan, hogy szeretjük és kényelmes. Ez is sokat számít. Én nagyon vártam, hogy elkezdjünk letelepedni. Hogy veszünk-e házat, azt majd meglátjuk, szeretnénk, de ennek nyilván anyagi vonzata van.

Péter – Én nem csak a berendezés miatt érzem itt magam otthon, hanem a közösség miatt is. Mondok egy példát: van egy motorom, ami egyszer csak bedöglött. Persze a semmi közepén, a házunkhoz vezető emelkedő alján. Toltam egy darabig, de elfáradtam. Gondoltam ücsörgök egy picit, nézem a tájat és pihenek. Ücsörögtem-ücsörögtem és egyszer csak jött a szomszédunk. Kérdezte, mi van. Mondtam, mi van. Hát akkor ő most elmegy a városba, megveszi, amit akart, aztán hazamegy és visszajön értem a traktorral és elhúz hazáig. Nagyon jó érzés volt, mert ezért jöttünk.

Zsuzsi – Nekem is egyértelműen a közösség erősíti az otthon érzést. Dalma iskolájában is szerveznek programot, ha nem vettünk észre valamit, akkor felhívnak, szólnak. Jön a Mikulás, fel akartok iratkozni? A járvány ellenére lehetett kapcsolatokat teremteni.

Magyarul vagy angolul?

Fontosak ezek, mert nincs itt senki rokon, nincsenek nagyszülők. Ezért is volt mindegy, hogy merre megyünk, csak elérhető legyen a reptér. Most már ismerünk itt néhány magyart is a környéken és ahogy Dalma nő, úgy lesz egyre könnyebb. Ha csak egy pár órára vállalja valaki, az már segítség lesz. Amíg pici volt, nem akartuk másra bízni. A szomszédok is segítenének, biztos vagyok benne, de könnyebb ismerkedni magyarokkal. Jobban ráérnek, ugyanazt keresik, nekik sincs itt senki és örülnek a magyarok társaságának. Többnyire ők is a gyerekek miatt, akik ugye iskolába járnak és így a nyelv elvész. Dalma augusztusban kezdett és már most (január) sokkal magabiztosabban beszél angolul, mint magyarul. Főleg, ha játszik. Ha valamit az oviban tanult, akkor azt nem tudja visszafordítani magyarra. De persze, ha például enni kér, azt magyarul mondja, mert úgy tanulta meg, de a játék, az nehéz.

Péter – Igyekszünk magyarul beszélni otthon, de ennyi idő után nehéz, bekavar az angol és amikor elkezd hozzánk angolul beszélni, akkor elfelejtem, hogy nekünk magyarul kéne válaszolni, aztán észbe kapok, hogy jaj megint rászedett. Mert neki már könnyebb az angol. Ez nem azt jelenti, hogy nem ért vagy nem tud, vagy nem akar magyarul beszélni.

Zsuzsi – Nekem nagyon fontos, hogy tudjon magyarul és nem csak a nagyszülők miatt. A fejlődéséhez fontos, hogy meglegyen a két nyelv.

P – Aki kétnyelvű, az biztosan könnyebben fog boldogulni egy harmadik nyelvvel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azért szeretném, hogy tudjon magyarul, mert nekem ez, mint magyarnak fontos. Engem ez nem érdekel. Ez valószínűleg azért van, mert én rettenetesen csalódtam Magyarországban. Én ezért jöttem el 18 évvel ezelőtt, és soha nem is akartam visszamenni. Soha az életben nem akartam visszamenni.

Ki miért jött? Visszamenne?

Zsuzsi – Én egy évre jöttem.

Péter – Én mindenben csalódtam. Jó, ez így nem igaz, persze. Én úgy jöttem el Magyarországról, hogy az összes dolog, amit én szerettem volna elérni, vagy, amiben én hittem: emberség, becsület, ez mind összeomlott körülöttem. Egyszerűen nem értettem, hogy hogy lehet itt egyáltalán élni. Aztán amikor eljöttem és körülnéztem egy picit a világban, főleg Angliában, akkor elkezdtem látni, hogy lehet teljesen másfajta módon nézni az életet. Otthon nekem az volt a legnagyobb problémám, ahogy az emberek az életre tekintenek. A negativitás és a görcsös ragaszkodás bizonyos dolgokhoz, ami nem fontos.

Persze meg kellett értenem, el kellett fogadnom, hogy Magyarország velem marad egy jó ideig, hiába hagyom el. Most, így 18 év távlatából, el tudom mondani, hogy bizony hosszú-hosszú évekig tart, mire a szervezetedből kimegy ez a fajta beidegződés, amiről beszéltünk. Az elején éreztem én, hogy mennyivel könnyebb itt az élet és mennyivel jobban lehet boldogulni, de még egy jó darabig megvolt a félelem, hogy baj lesz, hogy ilyen könnyen nem mehet. Aztán lassan leomlanak a bennünk levő falak. Mondok egy példát. Amikor Angliába érkeztem egyszer csak azt éreztem, hogy megnőttek az esélyeim. Nem csak azért, mert új lehetőségek nyíltak meg, hanem mert valami átkattant a fejemben. Mentem az utcán, épp nem volt munkám, amikor megláttam egy építkezést. Nekem Magyarországon soha nem jutott volna eszembe, hogy odamegyek és azt mondom a műszakvezetőnek, hogy nem lenne valami munka a számomra. De itt odamentem, megkérdeztem, rám nézett és azt mondta, hogy épp nem tud mondani semmit, de adjak neki egy telefonszámot, hátha.  Két nap múlva fölhívott, hogy menjek dolgozni. Ezt én soha nem csináltam volna meg otthon. Mintha az embernek valami szégyenérzete lenne, hogy munkát keres. Annyi mindent szégyellünk Magyarországon. Aztán kiérsz ide és elkezded látni, hogy nincs semmi szégyellnivaló, az egészet csak beképzeljük. Hát nekem ilyen volt.

Zsuzsi – Nekem kicsit más. Én ugye egy évre jöttem, aztán maradtam, mert nem volt nagyon miért visszamennem. Otthon végeztem a kertészeti egyetemet, de nem találtam munkát. Tájépítész vagyok. Kijöttem angolt tanulni, hogy majd a nyelvvel több lehetőségem lesz. Aztán a szüleim azt mondták, hogy semmivel nem jobb a helyzet, nincs munka, maradjak itt. Úgy látták, hogy pénzügyileg itt biztonságosabb. Igazuk is volt. Ebben a helyzetben elkezded szépen felépíteni az életed, aztán találkozol valakivel, akivel le akarsz telepedni, családot tervezel, akkor már könnyebb. De nekem teljesen más, mint Péternek. Én nosztalgiával gondolok haza, és a honvágyam is előjön néha. Bármi előhozhatja, az ünnepek, a szokások, az ételek, apróságok.

Péter – Azt azért hozzáteszem, hogy Zsuzsiék egy olyan részében laktak az országnak, ami nagyon más. Ti egy kertvárosban éltetek, az én élményem meg a panel csoda. Az nem ad okot az embernek arra, hogy nosztalgikus legyen. Amikor először meglátogattam őket, az ő házukat az ő kis városukban, meglepődtem. Hmm, ilyen is van Magyarországon? De ennek ellenére is azt gondolom, hogy az átlag gondolkodásmóddal van gond.

Zsuzsi – Sokáig gondolkoztam, sőt, még együtt is gondolkoztunk, hogy hazaköltözünk. Én szerettem volna, de anyagilag nem volt reális. Persze lehet otthon is élni, de itt sokkal stresszmentesebb, nyugodtabb. És így, hogy megtaláltuk azt a helyet, amit szeretünk, így már jó. Beilleszkedtünk. Dalma jövőjét nézve is látom, hogy jobb, ha itt maradunk. Nem pont az oktatás minősége miatt. Aggódom is egy kicsit amiatt, hogy kevesebbet fog tudni, de tudom, hogy az élményei az iskoláról sokkal pozitívabbak lesznek, mint a mieink. Nekem rengeteg negatív tapasztalatom van az iskoláról és az ottani közösségről. Egy magyarországi gyerek sokkal több mindent fog tudni, mint amit itt tanulnak, jobb lesz a helyesírása, de már most látjuk az oviban a különbséget. Ott megnézik, hogy őt mi érdekli, miben jó, és azt fejlesztik. Van olyan ismerősünk, aki az iskola mellett otthon is tanítja a gyerekeit, hogy az a tudás is meglegyen neki. Ezen én is gondolkozom. Biztos lesz néhány olyan dolog, amit szeretnék neki megmutatni. Néhány regényt, például az Egri csillagokat, ami magyar és jó élmény, de közben benne van valami a magyar történelemből, a magyar érzésből és hozzátartozik a klasszikus műveltséghez.

Péter – Ezeket én is fontosnak tartom. Az én édesapám nagyon-nagyon romantikus alkat és én is hoztam magammal egy bizonyos mennyiségű romantikát és látom, hogy ezek értékek. Hallottam, hogy az edinburghi magyarok anyanyelvi programokat szerveznek a gyerekeknek. Ez jó dolog. Érdekes, hogy édesapám nagyon sokat járt a világban, és soha sehol nem tudott meglenni két hétnél tovább, olyan szintű honvágya volt. Én van hogy 3 évig nem megyek haza és nem érzek semmit, ő meg ezt furcsállja.

Zsuzsi – Az én honvágyam ünnepek körül jön elő, vagy ha születésnap van. Sok mindenről lemarad az ember. Nincs nagy családunk, szüleim otthon, testvérem Németországban van, úgyhogy nehéz. Őt nem láttam most már lassan 6 éve, mert nem tudtunk egyszerre hazamenni. Nagypapám van otthon, ő most beteg, jó lenne meglátogatni, de hát nem tudom. Meg persze a barátok is.

Péter – Igen, a barátok. Mondjuk 18 év alatt nekem összesen talán két barátom maradt az otthoniak közül.

Zsuzsi – Nekem még három otthoni barátnőm maradt és marad is. Mi most megyünk haza Dalmával majdnem 2 hétre, már nagyon várjuk. Az angliai barátok is elmaradtak, máshova költöztek, vagy mi költöztünk. Változik az élet.

Péter – Az ember sok mindenkit hátrahagy így vagy úgy, de ezzel nem tudsz mit csinálni. Az fontosabb volt, hogy egy jobb élet felé mozduljunk. Magyarországról is így jöttem el. 18 éve még nem volt ez annyira általános, hogy az ember csak úgy puff elment és hátrahagyott mindent. Én bejelentettem a munkatársaimnak, hogy hat hónap múlva megyek, ők meg mondták, hogy persze-persze. Aztán amikor már csak két hét volt és mondtam, hogy akkor én most lerakom a munkát és sziasztok srácok, akkor nem értették. Hova mész? Azt hittük, viccelsz. Voltak, akik megorroltak, hogy te kiveszed magad ebből a közös levesből, amiben mindenki együtt fő. Ez megy néha a közösségi médián is, a digitális lincselés: ha elköltöztél, ha nem velünk éled a nagy magyar valóságot, akkor ne kritizálj, te már nem is vagy magyar.

Hogy a sok költözésben, változásban mi adja a biztonságot? A társadalom. Amikor megbetegszel és tudod, hogy nem hagynak el, nem próbálják az utolsót is kisajtolni belőled, hanem gondoskodni fognak rólad, segítenek. Nem így van?

Zsuzsi – Én nem így érzem. Bennem még mindig megvan ez a magyar gondolkodás, hogy amíg megvan az állásom, addig vagyok biztonságban. Nekem szerencsém van a munkahelyemmel, ezzel a szakmával. Mivel nagy a hiány tájépítészből, ezért rugalmasak a cégek is, és ha megvan az X év tapasztalatod, ami nekem már megvan, akkor ragaszkodnak hozzád. Bárhová költöztünk, az szempont volt, hogy az én munkám megmaradjon. Most már otthonról is tudom végezni. Jó, ha megnézed vagy látod a helyszínt, de nem kötelező. Nekem ezt megcsinálja a kollégám. Megnézi, hogy mire kell figyelni, elküld képeket, és attól kezdve csak online meetingek vannak az építésszel, a klienssel, a mérnökökkel. Aztán rajzolok. Nagyobb fejlesztéseket tervezünk, nem kerteket, hanem lakóparkokat, iskolákat. Ezekhez készítünk engedélyeztetési terveket.

Jövő és tervek

Péter – Én nagyon sok mindent csinálok. Pláne most, hogy megtaláltuk azt a helyet, azt az életformát, amiben kényelmesen vagyunk. Berendeztem egy műhelyt, ahol szobrászkodom, dísztárgyakat kovácsolok, fotózom. Korábban a portré fotózást üzletszerűen csináltam, most végre újra tudom kezdeni.

Zsuzsi – Együtt is sok mindent csinálunk. Írtunk például egy mesekönyvet. Most visszük majd egy-két brit kiadóhoz. Mi írtuk, mi illusztráltuk. Arra próbálja tanítani a gyerekeket, hogy mindenki úgy jó, ahogy van. Hogy a különbségek, amiket látunk, azok erősségek.

Péter – 4-8 éveseknek szól. Kedves, színes. A szobrászat most a háttérben van, egy online galériában vannak a dolgaim. Ez jól működik. Onnantól kezdve, hogy néhány művet eladott az ember, a galéria generálja a vevőket, de azért hazugság lenne azt mondani, hogy ebből meg lehet élni. Kell hozzá a többi tevékenység is. De inkább dolgozom magamnak, minthogy egy munkahelyen legyek. Nekem a szabadság a legfontosabb.

Zsuzsi – Szabad szellem.

Péter – Közben figyelek és magamba szívom a helyi kultúrát. Ez valahogy egyre fontosabb.

Zsuzsi – Ez fontos mindkettőnknek. Mi igyekszünk, a skótok meg lelkesek. Tanítanak, skót szavakat mondanak, szokásokat mutatnak.  Péter – Dalmával az első héten lementem a játszótérre, ahol találkoztam egy skót apukával meg a kisfiával.  Elmondtam nekik, hogy nemrég érkeztünk, meg nyilván az akcentusunkból is érezte, hogy nem idevalósiak vagyunk.  Egyetlen negatív gondolatot sem éreztem ezzel kapcsolatban, semmi olyasmit, hogy ellenére lett volna, hogy valaki ide költözött ki tudja honnan. Kérdezte, jár-e Dalma óvodába, mire mondtam, hogy még nem, de rajta vagyunk. Ő meg bíztatóan mosolygott, és azt mondta: ’pillanatok alatt skót kislány lesz belőle’. Nem azt mondta, hogy majd megtanulja az angolt, hanem hogy skót lesz. Jó volt ezt hallani.