Hat éves koromban találtam egy angol nyelvű könyvet, persze akkor nem igazán értettem, hogy ez hogy is van, de attól kezdve az volt az álmom, hogy angol nyelvterületen éljek. Nem Skóciában, mert arról még nem tudtam semmit, hanem valahol itt, ezen a szigeten.  Oda akarok menni! Először, tudod, nekünk még oroszt kellett tanulni – семья отчества и фамилия – és akkor ez ment 10 évig, mindig kezdtük újra, minden évben. Felsőben négy év, gimnáziumban négy, meg még az egyetemen is kettő.  Szóval az 10.  Megtanultam, mert valami nyelv kellett nekem, nem tudom miért.  Még románul is tanultam a dédmamámtól, 10-ig számolni, meg hogy együnk tejet meg együtt túrót.  A középiskolában az oroszt meg angolt nagyon szerettem, de anyukám azt akarta, hogy biológia-kémia szakra menjek tanárnak. Kapsz szolgálati lakást, hosszú szünetek és egyáltalán, az egy biztos állás. De én nem akartam.  Én angol-orosz szakfordító akartam lenni és kertészeti szövegeket akartam fordítani.  Ő be akarta bizonyítani, hogy ez nem jó ötlet, én meg megmutattam neki, hogy el tudok én bukni, amit csak akarok. Volt néhány csatánk. Na, végül gyógyszerészkarra mentem.

Elvégeztem az egyetemet, Pécsett dolgoztam és volt egy hirdetés, hogy a Lloyds meg a Boots keresnek gyógyszerészt Nagy Britanniában, én meg jelentkeztem. Szakmából meg angolból kellett vizsgázni és én voltam az egyetlen, aki átment. Kérdezték, hogy mikor akarok kezdeni, én meg mondtam, hogy nem annyira akarok kezdeni, én csak gondoltam, hogy kipróbálom. Ez volt április-májusban. Én akkor nem akartam jönni. Épp vettem egy lakást, ott akartam lakni Pécsett. Szeptemberre bekötöztem, és egy hónap múlva kiköltöztem. Svájci hiteles volt, de ez akkor még nem volt baj. Eljöttünk a lányommal, Annával.

Én kijöttem egy hétre, hogy körülnézzek, mert ha ez úgy néz ki, mint London külvárosa, vagy Bradford, vagy Leeds, akkor inkább visszafizetek mindent. Pestről Londonba érkeztem, ahol olyan helyen szálltam meg, ahol magyarok laktak együtt. Mondjuk, ketten egy szobát, vagy hatan egy lakást béreltek. Én meg azon gondolkoztam, hogy ide hozzam el a lányom? Ez lenne az én nagy álmom? Azt mondtam, hogy ezt nem. Emlékszel az East is East filmre? Megérkezel a szállásra, bemész a szobába egy szobán át, egy közös fürdőszoba van és rengeteg ember.  Biztos, hogy 40 évesen ezt akarom én? Biztos, hogy nem! Az én lakásom ennél sokkal jobb és haza akarok menni! Másnap hajnalban keltem és felbuszoztam Dumfries and Gallowayig és láttam, hogy ez hogy néz ki. Akkor azt mondtam, hogy na ez emberibb. El lehet menni gyalog iskolába és nem túl nagy, nem túl kicsi. Béreltem egy házat és megnéztem az iskolát itt Castle Douglas-ben, ahol a három hónapos betanításom volt. Ott kezdtük el a mi helyi életünket Annával.

Demjén Rózsit, Zoránt és a Harry Pottereket hoztuk…

2007 októberében költöztünk ki egy valamivel nagyobb táskával, mint ez itt. Anna akkor volt nyolc éves. A táskában a macim volt, amit 3 éves koromban kaptam és Anna örökölt meg. Akkor még úgy volt, hogy két évre jövünk. Szótárat, szakkönyvet pakoltam. Zenét, Demjén Rózsit, Zoránt, elhoztuk a Harry Pottereket, még magyarul kellett olvasni neki esténként. Fújta az arcomat, hogy el ne aludjak. Elhoztam a varrógépemet, mert azt hittem, hogy sokkal több időm lesz. Az édesanyámtól kaptam az államvizsgámra. Ő tanult varrni, de soha nem volt ideje átadni a tudását. Amikor próbálta, az mindig veszekedésbe fordult, de a gép azért fontos lett.

Eljöttünk és csak ketten voltunk. Nem ismertem senkit. Anna utálta az egészet, mert nem beszélt semmit angolul, úgyhogy elkezdett mindenkit magyarul tanítani, mert hogy ő ezt meg nem tanulja. De volt egy fantasztikus iskolaigazgató, nagyon szerettük. Adott Anna mellé két kislányt. Azok mentek vele mindenhova, wc-re, kórusra, istentiszteletre. Néhány évvel később értettem meg, milyen sokat jelentett ez. Mindig volt mellette valaki, aki meg tudta magyarázni a dolgokat, meg tudták védeni, így nem volt soha kiközösítve, nem volt bullying. Két hét után kapott külön angol tanárt is. Most 23 éves és nagyon szeretem, ahogy angolul ír. Skót akcentusa van.

Egyszer már egy pár évvel később, emlékszem, elmentem velük egy osztálykirándulásra. A lányom nem sokat foglalkozott velem és én ennek nagyon örültem. Anna és a barátnője meg voltak bízva egy fiú segítésével, aki az évfolyamtársuk volt. Le voltam döbbenve, hogy milyen nagyszerűen kezelték a kissrácot, nem anyáskodtak felette csak figyelmeztették és bátorították. Nekem meg elmagyarázta, hogy „tudod Anya, Ryan az osztálytársunk, mindent meg tud csinálni, csak néha figyelmeztetni kell”. Ez a két kislány 9-5-ig úgy elvolt ezzel a gyerekkel. Én ezt nem tudtam volna így csinálni, én biztos túlpátyolgattam volna. A nap végén a tanárnő is nagyon megköszönte a munkájukat. Hogy nem mindenki egyforma és van, akinek több támogatásra van szüksége, az neki egyértelmű. Később mondta egyszer, amit sosem gondoltam volna, hogy „Anya, rasszista vagy, ezt így nem mondhatod, ez így nem helyes!” Annyira látom, hogy a kettőnk között ez mekkora különbség, hogy ezeket ő mennyire természetesnek veszi. Nagyon sokat tanulok tőle.

Az első két évet utáltam …

Amitől nagyon szenvedtem az a gyerekfelügyelet hiánya volt. Mert itt a nők amíg a gyerek iskolás, addig nem dolgoznak, elviszik az iskolába 9-re és mennek érte 3-ra. Na, de nekem a munkaidőm fél 5-ig vagy 6-ig tartott és 45 percre dolgoztam az iskolától. A szombat a patikában természetesen munkanap. Óriási összegeket fizettem ki gyerekfelügyeletre és ráadásul nem volt ideális. Ha lett volna más választásom, biztos nem ezt a hölgyet választom, de nem volt. Annának nem volt gyerek társasága, tv-t nézett, meg néha dominóztak.

Három hónap betanítási időm volt, de az oktatóm nem nagyon akarta, hogy idegen jöjjön ide, úgyhogy más utat kellett találnom, hogy levizsgázzak, de megcsináltam. Szóltam a területi vezetőnek, hogy nem érzem, hogy oktatást is kapok. Az alternatíva egy távolabbi kisvárosban volt. Minden reggel a 7 órás busszal mentem és az esti 7-essel jöttem vissza. Kimerítő volt és alig láttam Annát. Meg kell hogy mondjam, az első két évet utáltam.

De Anna jól érezte magát. A svájci frank is beleszólt. Amikor ki lehetett fizetni, akkor itt vettem fel rá kölcsönt. Autót is tudtam venni kölcsönre, ami megint sokkal könnyebbé tette a dolgokat. Megszerettük a környéket. 2010-ben aztán Gatehouse-ban helyettesítettem egy másik patikában, ahol szombaton csak 1-ig kellett dolgoznom, így végre mienk volt a szombat délután. Anna észrevett egy helyet a kocsiból, hogy itt biztosan vannak lovak, menjünk, nézzük meg. Ő mindjárt első alkalommal lovagolt is. 8 évig jártunk oda. Amíg ő lovagolt, én elmentem futni. Aztán egyszer megkérdeztem az edzőt, hogy mi lenne, ha engem is tanítana. Én is vettem leckéket és egy idő után minden szombat délután együtt mentük lovagolni. Ez is egy álmom volt, hogy megtanuljam kezelni a lovat, nem csak úgy utazni rajta, hanem csutakolni, gondozni, megismerni. Néha még kis helyi versenyekre is mentünk. Megvannak a kis rozettáim és annyira büszke vagyok rájuk. A lovaglás nagyon sokat segített. Ott természetes közegben tanultam meg valamit, amire mindig vágytam.

És kezdtek kialakulni kapcsolatok is.

A futás

Mutatok képeket is. Ez itt, amikor Budapesten lefutottuk a félmaratont. Ő a volt kolléganőm, ő spanyol, és másik két futótársam, ők skótok. A Kirkcudbright futóklub. 😀 Vettünk pólót, kidekoráltuk. Néhány napot még Pesten maradtunk és nagyon jól éreztük magunkat.

Már otthon is futottam, mindig jártam. Amikor kis általános iskolás voltam és leszálltam a buszról, a szomszédok fogadtak, hogy elkezdek-e futni vagy nem. Annyira gyors nem vagyok, és hétfőn akkorát estem, álmos voltam. Futottam egyedül nagyon sokszor, mindig ugyanabban a kategóriában. Egyszer Sofia a kolléganőm mondta, hogy este nem ér rá, mert megy a futóklubba. Mikor van a futóklub? Hétfőn meg csütörtökön, mondtam akkor megnézem. Korábban azért nem mentem, mert hétfőn varrótanfolyamra jártam. Mennyibe kerül, nem kell fizetni, csak gyere! Annyira jó volt, olyan jó hangulata volt. Erről írtam tavaly az Open University angol kurzusán. A feladat egy képes előadás volt, ezeket a képeket mutattam és rólunk írtam.

Nem mindig jó futni, de ad egy kontrolt, hogy megint rávettem magam, endorfint, fölfrissít. És hát nagyon szeretek enni, de futás előtt nem lehet, utána meg nem tudok, így tettem valamit az egészségemért. Segít bölcsebb döntéseket hozni. Nagyon jól le tudom vezetni a feszültséget.  A lányokkal együtt készülünk a versenyekre. Stirlingben csináltuk meg az első félmaraton, aztán a helybélit, utána Budapest jött, majd San Sebastian, aztán beütött a vírus. 2020-ban Gatehouseban, ahol dolgoztam megfutottuk a Roon the Watter nevű versenyt a folyó mentén. Egy évvel később hivatalosan már nem lehetett, de én mondtam, hogy menjünk! Lesz utána medál meg víz meg csoki. Majd én megveszem őket. Aztán még futottunk megint 2 felet. Volt víz, medál meg Marsbar.

Én itt akarom jól érezni magam…

Nekem olyan volt a neveltetésem, hogy mindig megmondták, mikor mit kell csinálni. Szerintem ezt kéne kitörölni a honfitársaink fejéből: hogy majd kialakul. Én itt akarom jólérezni magam, felelős vagyok azért, hogy nekem jó legyen. Vagy van jóisten vagy nincs, de hogy én otthon üljek és várjam, hogy majd jön a szép. Hát attól nem lesz szép. Pécsett dolgoztam, volt egy barátom és megbeszéltük, hogy megnézzük a Rainman-t vagy mit. Én csak vártam és vártam, hogy majd szól és ő elment nélkülem, én meg azért mert rá vártam, kimaradtam ebből az élményből. Én akkor úgy bepörögtem, hogy elhatároztam, hogy én vagyok felelős azért, hogy dolgok történjenek körülöttem. Ezt meg kéne tanulnunk! Anna már nem ilyen, ő elmondja, hogy mit szeretne, tudja, hogy mit akar és én hagyom magam meggyőzni, de ha valamire azt mondom, hogy nem, akkor nem fogom megváltoztatni, ha egyszer nem megváltoztatható. Mert szeretnék vele együtt dolgokat csinálni és nekem nem fontos, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Ha nem értek vele egyet az nekem fél napos tortúra, hogy elmondjam, neki meg egyszerűen kijön a száján. Nekem ezzel együtt élni nagyon nehéz, neki viszont nagyon természetes. Azért most már nekem is könnyebb. Sokkal.

Biztos emlékszel, hogy amikor megindult a menekült áradat, akkor Ásotthalom polgármestere miket mondott. Na, én Ásotthalomról jöttem. Én nem azt mondom, hogy én menekült vagyok, mert én választottam, hogy szeretnék szerencsét próbálni, és nagyon örülök, hogy eljöttem, és nagyon szeretném, ha mások is kipróbálnák magukat. De nagyon kontrasztosnak találtam azt, hogy ennyire ellene vagyunk ezeknek a szerencsétleneknek. Én megértem a húgom, aki ott lakik az embercsempész útvonalon és július óta nem aludt, mert minden éjszaka rendőrök és kutyák ébresztik. Az nehéz. De ezt nem kerítéssel és erőszakkal kell megoldani. De neki egész más a nézete és meg tudom érteni, mert nem aludt hetek óta. De elkeserítőnek találom, ahogy az ország vezetése megbélyegzi ezeket az embereket. Ezeknek otthon nem volt már állásuk, kenyerük, lakásuk, ha mindez lenne, mi a bánatnak jönnének ide. Távol az otthonuktól.

Én úgy érzem, hogy itt nőttem fel...

40 éves voltam, amikor eljöttem, és 40 évesen kaptam édesanyámtól egy szakácskönyvet, hogy hátha majd Horváth Ilona és a tojásos nokedli … Egész addig ő főzött nekem, el voltam kényeztetve. Nekem volt szolgálati autóm, szolgálati wifim, szolgálati computerem és amikor eljöttem, ezt mind egyedül kellett kijárnom. Akkor nőttem fel. Itt minden napért meg kell dolgozni és kihozni belőle, amit lehet, mert senki más nem fogja helyetted és ezt újra meg újra meg kell csinálni. Ez olyan, mint a lovaglás, az hogy a ló tegnap megcsinálta, az nem biztosíték arra, hogy ma is meg fogja. Gondolkoztam azon, hogy hamarabb kellett volna eljönnöm, de akkor nem lenne Anna lányom és ő az én részem.

Hogy mikor, mitől lett ez itt nekem otthon, jó kérdés. Életem nagy részét Magyarországon éltem le, nekem hiányoznak dolgok. Sokáig úgy éreztem, hogy meg tudom tartani a pécsi lakásomat és tudok kétlaki lenni. De ez fizikailag nem lehetséges. Majdnem 10 év telt el, mire komolyan kezdtem házat keresgélni. Addigra fogyott le a kocsi hitel. Sokáig nem volt olyan, hogy na itt szeretnék lakni. Volt, ami tetszett, de sokat kellett volna rákölteni, gondoltam majd én felújítom, de hát ugyan mikor? Dolgozom. Az a legtisztább, ha olyat veszek, amiben kinyitom az ajtót és le tudok ülni. Sokat keresgéltünk, Anna is segített. Végül ezt a házat is ő találta. Nagyon szeretem a házamat, csak bemenni, leülni és kávézni a veteményes mellett. És a szomszédokat is szeretem, megvannak a könyveim. Most épp Kepest olvasok. Angolul és magyarul is olvasok. Anna angolul olvas. Amikor idejöttünk, ő elzárva érezte magát, mert nem tudott angolul, és így elkövettem azt a hibát, hogy angolul beszéltem vele, így ez lett a kényelem nyelve. És szépen elfelejtett magyarul. Ezt nagyon sajnálom, mert szeretném, ha olvasna Fekete Istvánt, meg Mórát, hogy el tudja képzelni azt a világot, ami úgy körülvesz, amikor olvasod.

... az anyanyelv 3 generáció alatt kihal …

Én meg akarom tartani azt a képességemet, hogy magyarul tudok olvasni. Azt látom, hogy az anyanyelv 3 generáció alatt kihal. Én erre ráadásul rá is segítettem, de most harcolni szeretnék ellene. Szeretnék az unokámmal magyarul beszélni, szeretném neki megmutatni Mézga Gézát, meg a Vizipókot és amikor azt mondja Dylan, Anna barátja, hogy az angol egy fantasztikus nyelv, mert olyan humora van, akkor persze azt gondolom, hogy a magyar is, de hogy magyarázom ezt el valakinek, aki soha nem hallgatott Romhányit vagy Geszti Pétert? Tudod, a pálinkaszamuráj, meg a sprechen sie disco!! Ezt lehet, hogy már nem fogom tudni átadni a lányomnak se, de még nem adtam fel. Most átváltottunk otthon magyarra.

Amúgy én sem beszélgetek sokat magyarul, Zsuzsival és Péterrel beszéltem utoljára. Zsuzsi jött be még Gatehouseban a patikába Dalmával, aki elkóborolt a boltban, Zsuzsi meg rászólt, hogy nem szabad. Így kezdtünk el beszélgetni. Néhányszor elmentünk sétálni, aztán ők hívtak meg bográcsozni, ami nekem nagyon jól esett. A szüleim már nem élnek, húgom él, de ő nem hajlandó jönni, látogatóba se. Ha látni akarom, menjek haza. Van néhány otthoni barátnőm, akivel tartom a kapcsolatot és néha nagyon hiányoznak. Amikor megyünk haza, már előre megtervezem, hogy kivel mikor fogok találkozni. Most a lányom barátja, Dylan, a szövetségesem a magyarral.  Meg akarja nézni Anna óvodáját, iskoláját és megkért, hogy adjak neki magyar órákat, mert amikor hazamegyünk, szeretne tudni az otthoniakkal beszélgetni. Ő már a családunk része, együtt is lakunk.

Ő javasolta azt is, hogy elmenjek az Open University-re. Egy félév £1000-ba kerül, és kiválaszthatod, hogy mit akarsz tanulni. Amikor a recept-író gyógyszerész tanfolyamra jártam, akkor úgy éreztem, hogy nagyon sokat hezitálok. Elkezdtem az angolt. Amikor megnéztem a tananyagot, csodálkoztam, hogy ebből fogok én tanulni? Emojikból meg Volkswagen hirdetésekből? De ahogy elkezdtem csinálni, rájöttem, hogy ez sokkal mélyebb, sokkal élőbb. Nem arról van szó, hogy 3×3 az mennyi. Az utolsó dolgozatom témája az volt, hogy a média nyelvezete hogyan befolyásolja a migránsok helyzetét, és ez hogy vezet politikai döntésekhez. Nagyon tetszett, mert ilyenekkel én sosem foglalkoztam.

Hogy el tudom-e képzelni, hogy valamiért hazaköltözzem? Ha ilyen sokat gondolkozom róla, akkor talán el, viszont a lányom biztosan maradna. A másik, hogy én 8-5-ig gyógyszerész vagyok, az egy más világ. És én nagyon szeretem. Szeretném, ha itt lehetne egy gyógyszertáram, ebben a támogatási rendszerben, ahol a harmadik pillér a gyógyszerész a kórház és a háziorvos mellett. Otthon nagyon sokan nagyon sok gyógyszert megvesznek, de itt van egy olyan rendszer, hogy a gyógyszerész az első. Amikor bemész egy patikába, akkor konzultálhatsz vele és ő még receptet is fel tud írni. Otthon a gyógyszerészek diplomás boltosok. Ezzel, hogy itt leszabályozzák, hogy meddig mehetünk el, rengeteg terhet le tudunk venni az orvosok válláról. És amikor úgy érzem, hogy ez már nem az én kompetenciám, akkor tovább tudom küldeni a beteget. Én nagyon-nagyon szeretem a szakmámat, van benne diagnózis és terápia, de nem akarok ennél nagyobb területet kezelni, az orvosé engem agyonnyomna.

Itt elfogadtak, megbecsülnek...

Sokan nem a patikába jönnek, hanem a Gabihoz. És amit mondok, azt elfogadják. Így én is komolyabban veszem, hisz nem mondhatok bármit, mert ezek megcsinálják. Emlékszem, otthon mindig okoskodott valaki, hogy ő jobban tudja, meg neki a patikus ne mondja meg.

Itt a szakmámmal utazni is tudok. Stornoway-en voltam egy hétig dolgozni, kérdezték, akarok-e maradni.  Épp kezdett elegünk lenni egymásból a családban, gondoltam, miért ne, a macska a panzióban van, persze! 3 hétig maradtam. Tudod, hogy van: ha anyuka otthon van, akkor csak kiviszi, behozza, megcsinálja, 4 nap az még semmi, de 3 hét épp elég arra, hogy a kuka megteljen. Gyönyörű a Hebridák, oda el kell menned. Akik ott élnek nagyon-nagyon összetartanak, de ez gátat is jelent, mert hogy ha azért nem tanulsz tovább, mert nincs egyetem, vagy nem akarsz elmenni otthonról, akkor ez kicsit korlátoz téged. Amikor az ottani gyerekeknek volt lehetőségül Londonba utazni, akkor inkább otthon maradtak. Ezek a kis települések itt is nagyon jók, csak ne azért lakjál ott mert ott ragadtál, hanem mert ezt választottad. Akkor mindjárt más.

Jó volt elmenni és jó volt hazatérni. A kezdeti újdonságok idővel elkoptak és nagyon hiányzott a családom. Két hét után számoltam a napokat, a fene egye a kukát. És ők is úgy gondolták, hogy 3 hétig egyedül lesznek, milyen jó, de egy hét után már, üres volt a ház. És úgy örültünk egymásnak!

A Hebridák az nagyon szép, de visszatérve rájöttem, hogy ez itt pont jó. Nem olyan elszigetelt, de nem is az a londoni nyüzsgés. Az túl intenzív nekem.

Felajánlották, hogy elmehetek 3 hónapra dolgozni a Shetland szigetekre. Végig gondoltam, hogy a gyerekeim, úgy érzem, kábé fél év múlva elmennek. Én még utána is elmehetek Shetland-ra, viszont most együtt vacsorázunk, beszélgetünk és ez nekem nagyon fontos.

Múltkor elmentünk szombaton futni a kollégáimmal, utána megittunk egy kávét, aztán már mindenkinek mennie kellett haza. Én is indulok a kocsival, beteszek valami szép zenét és ez nekem elég. Elégedett vagyok és jól érzem magam. Nem akarok többet, nem akarok nagyobb házat, nagyobb autót, én többször szeretném ezt az érzést, hogy úgy vagyok jól, ahogy vagyok és én ezt itt megkapom.