… megfigyelem, hogy tényleg kevesebbet mosolygunk-e otthon. Az eddigi ‘felméréseim’ 😀 szerint, tényleg. Múltkor mindenféle bajom volt megérkezéskor a reptéren, a metrón és mindenki annyira készséges volt, többen kérés nélkül is segítettek én meg nem győztem hálálkodni és vigyorogni, mint a vadalma … senki nem mosolygott vissza.
… már előre jól beosztom az időmet, hogy minden barát beleférjen és a család se maradjon ki, de így is mindig elmaradok egy beígért sütivel, kaláccsal kedvenc levessel vagy épp mozizással.
… mindig elfelejtek buszjegyet venni és leküzdve a fiatalkori hajlamaimat a lógásra, mindig odamegyek a buszvezetőhöz, a kikészített pénzzel. Kb 10-ből 7-szer nincs jegy, csak régi van, sietünk, vagy egyszerűen csak legyint. Múltkor az éjszakain az ellenőrök is előzékenyen intettek egy ülőhely felé. Most vagy nagyon öregszem, vagy …
… megállapítom, hogy milyen elképesztően mázlista vagyok. A Tabán pont olyan gyönyörű, mint a Kelvingrove park és a kilátás onnan a glasgow-i egyetem csipketornyára, épp olyan fenséges, mint a a másikból a várra. És mind a kettő pontosan 3 percre van a két lakhelyemtől.
… dugig töltekezem baráti beszélgetéssel, mosollyal, bíztatással, elismeréssel, az emléküket meg elteszem, mint pléhdobozban Nagyanyó linzerét, szűkösebb napokra idekintre …