Ha már Börtönrádió nincs, akkor cikket írok a börtönújságba. Skóciában! Jobb lenne persze rádiózni és otthon, de most ez van! Itt a fogvatartottaknak szóló újság, az Inside Time, jelenti nekem az egyik fontos kapcsolatot az igazságszolgáltatással, büntetéssel, kriminológiával. Szuper érzés, hogy Erwin James bíztat és gratulál a cikkeimhez. Elképesztő önéletrajza (Redeemable: A Memoir of Darkness and Hope), amiben a gyerekkoráról, a bűncselekményéről és légiós tapasztalatairól írt, lebilincselt. Húsz évet töltött le az életfogytig tartó büntetéséből és már 4 évvel szabadulása előtt rendszeresen írt tárcákat a The Guardian-nak, ahol azóta is dolgozik.
Igazából nem is róla akartam írni, de ahogy most megint elolvastam egy-két cikkét újra elvarázsolt. Egyszer írtam, hogy Oliver Sacks egy fajta példaképem. Azt hiszem Erwin James is – bár egész más miatt. Hihetetlen utat tett meg. Kamaszkorában “az első bírósági ügyétől fogva bűnözőnek könyvelte el magát”, akinek életforma volt “piásan verekedni, betörni, kocsit lopni” és eszébe sem jutottak az áldozatok, vagy hogy a cselekedetei “milyen hatással voltak másokra”. Most mérhetetlen őszinteséggel és önismerettel beszél a bűncselekményéről, a két gyilkosságról, és a bűntudatról, ami egész életében vele lesz, és ami alól nem kér felmentést. Nem gondolja, hogy az eredményei – egy, a börtönbüntetés alatt megszerzett diploma, három könyv és számtalan cikk, vagy a rendezett magánélete felmentené. Ha halálra ítélték volna, azt sem érezte volna igazságtalannak, de őt életre ítélték! Ennek kell megfelelnie.
Amikor büntetésének első Karácsonyán a szomszédos cella lakója felakasztja magát, akkor elhatározza, hogy ő élni fog, akármilyen élményekben is lesz része. Aztán találkozik egy börtönpszichológussal, akinek hosszas munkával sikerül meggyőznie őt arról, hogy akár valami pozitív is kisülhet még az életéből. (Mindig végtelen öröm és hatalmas inspiráció, amikor ilyen kollégákról olvasok. 🙂 ) A pszichológus erőfeszítésének elismerésére, mintegy az ő kedvéért, iratkozik be az első börtön-tanfolyamra, ahol legnagyobb meglepetésére “egész jól boldogul”.
“Tíz évvel később, egy történelem diplomával a kezemben, a körlet is elismerte, hogy ‘egész jó leveleket’ tudok írni” – írja 2009-ben a Guardian-ban. Segít a társainak a hivatalos és magán levelek megírásában, részt vesz minden író-tanfolyamon, és elgondolkozik azon, hogy egy másik életben akár író is válhatott volna belőle. Ekkortájt történik, hogy a 14 éves minimum letöltendő ítéletét 25 évre emelik.
Később elfogadják néhány írását, majd kétheti rendszerességgel jelentkezik A life inside rovattal, amiben a börtön világáról ír a tapasztalt szemtanú szemével, kritikával. Írói névnek olyat választ, ami alapján – kis nyomozással – könnyen meg lehet találni, de nem szúr szemet az áldozatok családtagjainak. Honoráriumát egy civil szervezetnek ajánlja fel. Minimum büntetését 20 évre csökkentik, és az utolsó két évben már kijár dolgozni.
Ezek után azt gondolnánk, hogy szabadulása után könnyen illeszkedik be a tiszteletreméltó emberek társadalmába, elvégre barátok, partner és megbecsült munka várja. Az első hetek eufóriája után azonban mély depresszióval kell megküzdenie. “A lelkiismeretfurdalás szorongatott legjobban, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nem érdemlem meg, hogy a szabad emberek örömeit élvezzem én is. Fontos volt, hogy beszéljek az érzéseimről. Tudtam, hogy elengedhetetlen, hogy összefüggéseiben lássam az életem” – mondja. Szervező munkát vállal egy civil szervezetnél és továbbra is ír. Végül a munkája és a hozzá kapcsolódó felelősség segít átvészelni a kezdeti időszakot.
Az újabb mélypont a sikereihez kapcsolódik. “A könyvem megjelenése megmutatta, milyen az, amikor őszintén kedvelnek, tisztelnek, sőt – szégyenkezve írom le – csodálnak. Ez megint olyasmi volt, amit, úgy hittem, határozottan nem érdemlek meg.”
Öt éve szerkeszti a Inside Time c. börtönlapot. Azt hiszem, jó kezekben van az újság.