“Kifelé kedves ember volt. De belül nyilván hideg, számító és kegyetlen – ezeket a tulajdonságokat ügyesen titkolta a barátai és kollégái elől. Kétségtelenül nagyra volt magával, amit álszerénységgel leplezett, vagyis egy masszív egoista hajlam volt rá jellemző”* – mondja az egyik legsikeresebb kettős ügynök, Philby, egyik ügynöktársa és barátja, a könyvben, amiről itt írtam ismertetőt.
A nyilvánvaló jeleknek, sőt bizonyítékoknak sem hisznek jó ideig Philby munkatársai és barátai, akik évtizedekig dolgoztak, buliztak és főleg hatalmasakat piáltak együtt a szovjet kettős ügynökkel. Macintyre, a könyv** írója szerint ennek legfőbb oka az, hogy a brit kémek mind egy brancsból érkeztek, Etonban nevelkedte, Oxfordba vagy Cambridge-be jártak egyetemre, és el sem tudták képzelni, hogy a társaságból valaki más értékeket valljon magáénak és ráadásul ennyire úriemberhez méltatlan módon viselkedjen, hogy átvágja a legjobb barátait. Ami persze elég viccesen hangik így kémek között, akiknek ez mintegy munkaköri kötelessége. Na, de hogy még minket is!!! Ezer ördög és pokol!
Mások hosszútávú megtévesztése azonban nem csak a kémek privilégiuma. Rengetegen élnek kettős, néha – mint Philby is – esetleg hármas életet akár hosszú éveken keresztül. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ennyire ügyesen alakoskodtak, vagy a környezet volt ennyire vak,esetleg szánt szándékkal vették fel azt a rózsaszín szemüveget, amelyen keresztül nem lehetett látni azt a bizonyos másik személyt. A kettős életnek rengeteg oka lehet. Vannak, akik a házasságukat nem akarják felbontani, de lemondani sem tudnak egy külső kapcsolatról; a körülmények nem engedik meg, hogy felvállalják a homoszexualitásukat; a szégyen megakadályozza, hogy elmondják, elvesztették az állásukat; olyan szenvedélyeknek hódolnak, amelyek összeegyeztethetetlene a hivatásukkal stb.
Amikor aztán kiderül az igazság, a szenvedő fél gyakran visszamenőleg is érvényteleníti a kapcsolatukat: ezek szerint soha nem is szeretett, végig csak alakoskodott, a barátságunk sem volt igazi, az a személy, akit én ismertem, az nem is létezett, minden csak tettetés volt, az életünk egy hazugság. Még jó, ha ezt a nagy STORNO-t csak az adott kapcsolatra és személyre festjük nagy betűkkel és nem az összes múlt, jelenlevő és jövőbeli kapcsolatra és emberre, ahogy például Philby egy másik jó barátja tette ezt, évtizedekre meghatározva ezzel a CIA működését és nyilván a saját magánéletét.
Valahogy úgy képzeljük, hogy ha valaki egyféle, az nem lehet ugyanakkor másféle is. Most nem a hazugságról szeretnék beszélni, ami lehetővé teszi a hosszú ideig tartó kettős életet. Nyilván érdekes kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki erre képes legyen. Vajon miért van az, hogy vannak, akik a legártatlanabb füllentést sem engedhetik meg maguknak anélkül, hogy ne váljanak nevetség tárgyává, ahogy kivörösödik a fülük; míg mások kifognak a legszofisztikáltabb hazugságvizsgáló masinán és a leggyanakvóbb házastárson is? Milyen képzést kell adni egy kémnek, hogy az utóbbi csoportba tartozzon? Lehet-e ezt fejleszteni? Satöbbi.
Engem most inkább az a működés érdekel, amikor valakiről azt hisszük, hogy ő valamilyen és ha ennek ellentétes viselkedést tapasztalunk nála, akkor az max. a kivétel, ami erősíti a szabályt. Valahogy azt gondoljuk, hogy egy ember igazi megismerése azzal egyenlő, hogy megtaláljuk, ki is ő valójában. Sokan mennek pszichológushoz is azzal a céllal, hogy “megtalálják önmagukat”. Miközben önmagunk megismerése nagyszerű és az egész életre feladatot adó vállalkozás, a szándék, hogy megkeressünk valami rejtett lényeget engem mindig elgondolkoztat.
Persze a pszichológia nagyban hozzájárult ehhez az elképzeléshez. Olyan kifejezések, mint a leásni a mélybe, “magszelf”, vagy az általam is nagyrabecsült Winnicott “hamis szelf” kifejezései mind azzal kecsegtetnek, hogy ha elég kitartóak vagyunk, hát megtaláljuk azt a bizonyos valamit ott mélyen legbelül. Hiába tudjuk, hogy a személyiségünk folyamatosan változik, hogy bár a gyerekkori élményeknek nagy befolyásuk van abban, hogy milyenné válunk, de azt képzelni, hogy serdülőkorunkra kialakul a személyiségünk, badarság lenne. Rengeteg fontos találkozás, meghatározó kapcsolat és élmény formál minket életünk végéig. Ki tagadná, hogy egy gyerek születése, egy nagy szerelem, vagy annak elvesztése, új élet egy másik országban, egy fontos eredmény elérése stb. ne változtatna meg bennünket mindenki számára észrevehető módon?
Ok, de akkor hogyan fogjunk hozzá magunk megismeréséhez?
Mi lenne, ha a lényegünket nem mint valami rejtett kincset képzelnénk el, sőt még csak nem is mint egy prizmát, ami a környezet hatásait ezer féle módon tükrözi, hanem mondjuk mint egy folyót? Egy folyót, amit a környezete meghatároz, de ami aztán mégiscsak “zúgva bőgve törte át a gátot”, ami mindenféle veszélyes vagy csak fölösleges hordalékot cipel magával, miközben számtalan életet táplál önmagában és a környezetében. Ahány folyó, annyi féle. Egy amelyik csendesen kanyarog és ezer kis elágazásban osztja szét magát, a másik veszedelmes zuhatagok után pihen meg nagy tavakban, hogy elcsendesedve csorogjon tovább. Ki elbújik a föld alá, ki ezer szikrában csillogja szerte a fényt, vagy ezeket egymással váltogatva halad az összes folyót elnyelő nagy óceán felé. Egyiket meg lehet zabolázni, másik szabadságvágyával szemben a világ összes homokzsákja is kevés.
Akkor hát reménytelen vállalkozás megismerni valakit, vagy akár magunkat?
A világ leghosszabb folyója a Nílus. Ok. De ez nem mond el semmit arról, hogy hol a legjobb piknikezni a partján, milyen halakat gondoz, mennyire tiszta, mennyire édes a vize, vagy hogy mennyire erős a sodrása. Ha meg akarjuk ismerni, akkor ezeket módszeresen fel kell térképeznünk, meg kell tapasztalnunk, legalábbis olyan mértékben, amennyire érdekel. Senki sem ismerhet meg teljesen egy másik embert, szokták mondani. Nem, de amennyire megnyugtató egy folyó jólismert szakaszán lecsorogni egy ladikkal, olyan izgalmas lehet felfedezni a zubogókat és a nádas rejtelmeit. Jah, hogy előbukkanhatnak olyan mocsaras mellékágak, amelyekről jobb lenne nem tudni? Bármikor! Ígérte valaki, hogy minden simán fog menni? 🙂
Mindez persze csak az én metaforám, ami nekem segít megismerni magamat és másokat. Biztosan van másik, ami másnak segít. Ha megosztod a tiedet, azt megköszönöm!
Utóirat: A Tudatlan tündérek egy nagyszerű film arról, hogy hogy lehet, ha egyáltalán, két külön világban párhuzamosan létezni. Nagy kedvencem.
*A könyveket általában angolul olvasom és nem mindig van kéznél a magyar változat, így esetenként a saját fordításomat adom meg. Az eredeti:
‘Outwardly he was a kindly man. Inwardly he must have been colt, calculating and cruel – traits which he cleverly concealed from his friends and colleagues…. ‘
** Macintyre, Ben, A Spy Among Friends: Kim Philby and the Great Betrayal, Bloomsbury, 2014. /Kém a csapatban – Kim Philby és a nagy árulás (Gabo könyvkiadó, 2015.)