Egyre elfogadottabb a párterápia, de vajon mikor érdemes felkeresni a pszichológust? Mekkora baj kell hozzá és meddig jó járni? Mi történik, ha újabb problémák bukkannak fel? Vissza lehet-e menni? Egyáltalán, milyen szerepe lehet az életünkben a pszichológusnak? Ezekre a kérdésekre keressük a választ néhány párterápiás történet kapcsán.

Csilla és osztálytársa, Botond rengeteg megaláztatást, alig valami szeretetet és minimális megértést kaptak a szüleiktől, így a két kamasz egymásban kereste és találta meg a biztonságot. A szerelmet is együtt fedezték fel, és az utazás, a sportok szeretete sokáig összekötötte őket. A bajok a gyerekek érkezésével kezdődtek. Segítség nélkül egy gyerekkel is nehéz lett volna a fiataloknak, de mindjárt ketten érkeztek, ezért úgy döntöttek, hogy Botond halaszt az egyetemen és pénzt keres, Csilla pedig tanulás mellett látja el az ikreket. Mire Csilla végzett az egyetemen, Botond már inkább maradt a munkahelyén, sőt, ahogy Csilla karrierje lendületet vett, egyre inkább ő látta el a gyerekeket. Néhány éve Csilla Norvégiában kapott munkát, és most először tapasztaltak némi anyagi biztonságot. Nálam akkor jelentkeztek párterápiára, amikor a lányok már az érettségi előtt álltak. Későn, nagyon későn. Botond Norvégiában végképp háztartási alkalmazottnak érezte magát, feladata a gyerekek ellátása és a kényelem megteremtése volt. Ez a társadalmi elvárásoknak homlokegyenest ellentmondó helyzet még azoknak is feladta volna a leckét, akik az együttműködésnek, a szeretetteljes egymásra támaszkodásnak jól követhető mintáit hozzák magukkal a származási családjukból, nekik viszont csak olyan mintáik voltak, amikről annyit tudtak, hogy nem akarják.

Minta persze mindig van, csak talán nem annyira kézenfekvő. Mindenkinek az életében vannak olyan emberek, akik hittek benne, akik támogatták, csak az ő szerepüket elhomályosítják az ártó vagy elhanyagoló közeli hozzátartozók. A terápia – különösen a narratív terápia – feladata, hogy közösen megtaláljuk azokat az embereket, akikre, vagy akiknek az emlékére támaszkodni lehet, akik mintát adtak, akikre hasonlítani szeretnénk. Ha valós személy nem akad, hát legalább filmből, irodalmi alkotásból ismerős alakokkal lehet „rokonságba” lépni.

Botondéknál annyi sérelem, lelki és fizikai bántás halmozódott föl, hogy rettenetesen nehéz volt felidézni azokat az emlékeket, amelyek annak idején összekapcsolták őket. És ha fel is tudták idézni, a szeretetnek, tiszteletnek, egymásra figyelésnek már a nyomait sem tudták fellelni a kapcsolatukban. Visszamenni az időben nem lehet, de ha sikerül megtalálni a kapcsolatuk építőköveinek néhány maradványát, arra már lehet építeni. Náluk már csak téglapor maradt. A terápiából elmaradoztak, még néhányszor üzentek, hogy újra jönnek majd, majd végképp eltűntek. Jó néhány évvel ezelőtt még lett volna remény akár egy békésebb együttélésre, akár egy olyan válásra, amiből mindketten új irányba tudnak indulni.

Na, de mikor is érdemes párterapeutához fordulni? Az első veszekedésnél, sértődésnél, amikor már nem pont úgy történnek a dolgok, mint szerelmünk hajnalán? Vagy elég akkor, amikor felmerül a válás gondolata? Nyilván nehéz ezt megmondani, de jel lehet, ha azt vesszük észre, hogy a nézeteltérések ugyanazt a mintát követik. Én azt mondom, mire ő úgy válaszol, erre én felkapom a vizet, ő meg kilép a helyzetből – például. Ha a feszültséget tán mindketten érezzük, de nem tudjuk kimondani. Vagy ha ki tudjuk mondani, de a reakció nem oldja a helyzetet. Vagyis amikor időről időre csapdában, gödörben vagy épp sűrű erdőben érezzük magunkat, ahonnan nem látjuk a kiutat. Ezek között az időszakok között lehetnek szeretettel teli periódusok is, amikor el is felejtjük a sötét erdőt, tán nincs is, ha nem gondolunk rá, talán nem is tévedünk arra. Aztán egyszer csak megint nem látunk ki a fák közül.

A párterápiának, ha időben érkeznek a párok, nem kell hosszú ideig tartania. Ha még van mire építeni, és mind a két félben megvan a szándék, akkor néhány hónap is elég lehet a hagyományosan kéthetenként tartott ülésekből. Más a helyzet, ha valami megrázó esemény következik be, külső kapcsolat, súlyos életesemény, ami épp az alapokat rendíti meg. De akármilyen hosszú is egy terápia, a lezárás nem jelent végleges búcsút, és se a terapeuta, se a pár részéről nem jelent kudarcot, ha újra felkeresik a szakembert.

Amikor én jártam pszichológushoz – anélkül ugyanis nehezen képzelhető el egy pszichológus munkája, hogy ne dolgozna időről időre saját magán is – akkor a terápia lezárása után nehéz helyzetekben nekem gyakran elég volt azt kérdezni magamtól, hogy a terapeutám milyen kérdéseket is tenne fel. Ezek segítségével többnyire egyedül is kitaláltam az erdőből. Ha meg mégsem, akkor visszamentem hozzá. Akár csak néhány ülésre. Hasonlóképp, amikor egy pár dönt úgy, hogy választ találtak a kérdéseikre, megoldást a problémáikra, vagyis elbúcsúzhatunk egymástól, a búcsú pontosan olyan hosszú időre szól, amennyire ők akarják. A narratív szemlélet, amiben én dolgozom, nem akarja megoldani az ember létező összes problémáját. Nem is hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Azokkal a problémákkal foglalkozunk, amiket a személy vagy pár hoz. Persze előfordul, hogy útközben más kérdések is szóba kerülnek, amelyekről közösen kell eldöntenünk, hogy érdemes-e velük foglalkozni.

Szerencsére egyre kevésbé kínos pszichológushoz járni és mostanra a párterápia is elfogadottá vált. Azt veszem észre, hogy egyre több fiatal pár talál így segítséget, akár még a házasságkötés vagy összeköltözés előtt.

Nemrég két fiatal párral volt szerencsém párhuzamosan dolgozni. Mindkét helyen már ki volt írva az esküvő időpontja, a szervezés már jó ideje folyt, nem kevés pénz és időbefektetéssel, de csak az egyik párnál végződött házassággal, és – amennyire ezt most meg lehet ítélni – mind a négyen jól döntöttek.

Reni és Zsiga esküvő előtt álltak, amikor felkerestek, de a találkozásaink igazából arra voltak jók, hogy Reni védett helyzetben tudja kimondani, hogy bár nagyon szereti Zsigát, a szerelme másfelé vonzza, a férfi pedig ezt lassan el tudta fogadni. Mindkettőjük számára fájdalmas ülések voltak, de ilyen érzésekkel lehetetlen lett volna kimondani az igent.

A másik fiatal pár, Kati és Péter nagyon különböző háttérrel, és ennek megfelelően gyökeresen más elvárásokkal indult neki a házasságnak. Alig volt valami, amiben megegyezett volna az elképzelésük. Mégis, valami nagyon mély szeretet, egymásfelé fordulás kötötte össze őket és mindketten a közös jövőben tudták csak elképzelni magukat. Amennyire az idő engedte kérésükre még az esküvő előtt, végigszáguldottunk az együttélés legfontosabb témáin, és ők mindent megtettek annak érdekében, hogy megértsék és elfogadják a másikat, miközben az ülések között, egyre kisebb intenzitással ugyan, de dúltak a harcok. Csodálatraméltó volt az erőfeszítésük és az összetartozásuk. Biztos vagyok benne, hogy még lesznek hullámvölgyeik, de remélem, most abból is ízelítőt kaptak, hogy ők ezeket meg tudják oldani.