Képes-e bizalomra épülő családot kialakítani az, akinek ebben gyerekként nem volt része. Mennyire határozzák meg a családi mintázatok a viselkedésünket, és mennyire tudjuk ezeket levetkőzni? Gergő és Anna története azt mutatja, hogy ha van elhatározás és kitartás, akkor képesek vagyunk változtatni az életünkön.

Gergő nem akart családot. A családi élet örömeit, ahogy mondta, annyira tartotta elképzelhetőnek, mint az életet a Marson. Nem csoda, szülei az alapvető biztonságot sem tudták biztosítani számára. A konyhában alkoholt mindig, kenyeret ritkábban, főtt ételt csak elvétve talált. A szülők között a veszekedések gyakran fordultak verekedésbe, ilyenkor Gergő átszaladt a néhány utcával odébb lakó nagyapjához. Amikor a nagyapa meghalt, a tízéves fiú inkább az utcát választotta, csellengő lett. Hajléktalan emberek vették pártfogásukba, ki mennyire tudta. Az utcáról került állami gondoskodásba, majd a kilátástalanságból egy haverjával a külföldi munkavállalást választották kiútnak.

Annával Skóciában találkozott. A hegyi túrás csapatnak ők voltak a leglelkesebb tagjai, esőben, szélben, hóban, fagyban mászták a hegyeket, gyűjtötték a csúcsokat. A közös sportszenvedély biztosan közrejátszott abban, hogy keressék egymás társaságát, de a kapcsolatuk akkor vált komolyabbá, amikor megérezték, hogy a másik milyen mélyen megérti őket, amikor Anna rájött, hogy a felvágós srác milyen érzékeny, Gergő pedig mert romantikus lenni.

Pedig különbözőbb családi háttérből nem is jöhettek volna. Anna értelmiségi családban nőtt fel, ahol az utazás, a sport, a zene és a különórák természetes részei voltak az életnek. Közös volt viszont, hogy egyikük sem kapott megerősítést arról, hogy milyen nagyszerűek, hogy mi mindenre képesek. Pedig mind a ketten hihetetlen elszántsággal győzték le az élet nehézségeit. Párterápiájuk első szakaszában ezekről az eredményekről beszélgettünk sokat. Felelevenítettük kiköltözésüket, a sok akadályt, váratlan eseményt. Szerencsére mindkettejüknek jó szeme volt a másik kiválóságaira, ha a sajátjukat nem is látták meg. Mintha a gyerekkorukban elmaradt sok-sok elismeréssel most egymást akarták volna megajándékozni. Hordták egymás elé mint színes köveket, hogy belőlük az életük izgalmas mozaikját rakjuk ki. Ugyan mire ne lenne képes az, aki ilyen gazdag életet mondhat magáénak?

Anna és Gergő azért kerestek fel, mert bizalmatlanság férkőzött közéjük. Hiába házasodtak meg és tervezték közösen az életüket, Anna nem tudta elfelejteni, hogy Gergő, jóval korábban, vonakodott vele összeköltözni. Ugyanazt az elutasítást élte át, amit oly sokszor a szüleitől kapott, és ezt nem tudta átírni az igazán kreatív és a mélyen a kettejükről szóló lánykérés sem. Gergő pedig újra ízelítőt kapott abból a gyerekkori érzésből, amikor sehogy nem lehetett elég jó ahhoz, hogy higgyenek neki, hogy szeressék. A bizalmatlanságra haraggal válaszolt, ami Annát ismét abban erősítette meg, hogy talán nem kéne megbíznia benne, Gergőben meg ismét felmerült, hogy a család intézménye csak marslakóknak való.

Szerencsére nem hagyták ennyiben. Az első lépésük az volt, hogy felismerték, szükségük van külső segítségre, mert veszekedéseik ugyanazt a mintát követték minden alkalommal, akármennyire erősen fogadták meg, hogy legközelebb máshogy reagálnak. Anna már járt korábban is pszichológusnál és Gergő is kért segítséget indulatkezelési problémáihoz. A közös munkát így megkönnyítette a helyzet maximális elfogadása – rendben van, hogy segítséget kérünk – és az az elszánt küzdeni akarás, ami az élet más területein is jellemezte őket. A sikeres kimenetelre pedig az egymás iránt érzett szeretet adott reményt.

Az egyéni erősségek feltérképezése és megerősítése után arról kezdtük el beszélgetni, hogy milyen családot is szeretnének, milyen mintákat hoznak, ebből mi az, amit megőrzésre érdemesnek tartanak, és mi az, amit biztosan máshogy szeretnének. Szokásos része ez a pár-és családterápiának, fel kell térképezni és meg kell érteni, hogy mik azok a működésmódok, amik belénk ivódtak, amikről csak ritkán vesszük észre, hogy „na, pont úgy reagáltam, mint az apám”. Nem lepődtem meg, hogy Gergőék hosszasan tudták sorolni, mi mindent nem fognak úgy csinálni, ahogy a szüleik, míg a követendő példáknál tanácstalanul néztek egymásra. Pedig pozitív példa, tapasztalat mindenki életében van. Csak olyan jelentéktelennek, elképzelhetetlennek, megfoghatatlannak tűnik, hogy nem lesz belőle történet és így támasszá sem válhat.

Sokszor a nagyrészt elutasított szülői mintában is van olyan elem, ami értékes. Felszabadító lehet meglátni például, hogy a túlzott aggodalom kötött minket gúzsba kamaszként, vagy hogy a veszekedések, a túlzó elvárások mögött az a félelem áll, hogy a gyerekem is olyan értéktelen lesz, mint amilyennek én tartom magam. Az aggodalom és félelem mögött láthatóvá válhat ilyenkor a szeretet. Ha pedig bizonyos ügyekben fel tudom menteni a szüleimet, tán saját magammal is elnézőbb lehetek. Érdemes hát aprólékosan szétszálazni, mi az, amit tovább akarok vinni és mi az, amit biztosan elutasítok.

Szerencsére még egy olyan helyzetben sincs minden veszve, ha a származási családból semmilyen értéket nem tud kiszűrni az emlékezet. A családnak ugyan hatalmas szerepe van a személyiségünk formálásában, de szerencsére ez a folyamat nem fejeződik be felnőttkorunkra. Egész életünkben érnek meghatározó élmények, sorsfordító találkozások, a korábbi értékeket akár megkérdőjelező kapcsolatok. Ehhez hasonlóan gyerekkorunkban sem csak a család hat ránk. Mintát adhat a barátunk apukája, aki mindig felnőttként érdeklődött a véleményünkről, ha felszaladtunk hozzájuk suli után, és természetes módon ütött össze egy kis pót-ebédet, ha a kamasz étvágyhoz kevésnek bizonyult a menzakoszt.

Ha nem vigyázunk, ezek a kapcsolatok a homályban maradhatnak, pedig nagy szerepet játszhatnak abban, milyen emberré válunk, milyen értékeket választunk magunknak mértékadónak. A családterápiában lehetőség van arra, hogy a panaszra „az Anyám soha nem figyel rám úgy igazán”, visszakérdezzünk, hogy kinél tanulta meg, milyen is az igazi figyelem, kitől látott igazi gondoskodást. Ha épp nem jut az eszébe, a házastárs gyakran a párja segítségére siet, „például az a nagynéni, aki falazott neked, amikor bulizni mentél?”. Ami aztán nagyszerű példa a házastárs figyelmére.

A valóságos személyek és családok mellett a könyv vagy filmélményeket is érdemes megnézni. Itt egy kicsit messzebbről lehet ránézni a családi szokásokra és a bennük rejlő értékekre. Meg lehet vizsgálni, hogy az egyik közös vasárnapi ebéd mitől lesz értékadó, míg a másik a szorongás melegágya. Mik azok az apró mozzanatok, amelyek az egyiket rettegetté teszik és melyek adják a másik melegségét és az összetartozás élményét.

A párterápia következő nagy feladata a két értékrend összefésülése és a hozzájuk tartozó szokások kialakítása. Ez persze nem egy olyan program, amit pontokba szedve végig lehetne venni, de a saját értékek kifejtése, a másik viselkedésének a megértése és néhány kulcs mozzanat egyeztetése új pályára állíthatja a házaspárokat.

Így történt ez Annáékkal is. Kiderült, hogy Gergő mindig olyan biztonságban érezte magát barátja családjánál, ahogy otthon soha. Mivel ott sem a társadalmi elvárásoknak megfelelő, papa-mama-gyerekek felállás volt jelen, Gergő nem is azonosította ezt a család fogalmával. A barátját és annak testvérét az apjuk nevelte egyedül, mivel az anyjuk súlyos pszichés problémákkal küzdött és gyakran töltött hosszú hónapokat valamelyik pszichiátrián. Amikor alaposan megvizsgáltuk, miért volt olyan jó náluk Gergőnek, Anna javasolta az otthonos jelzőt összefoglalásképp. Gergőnek ekkor állt össze, hogy ez is lehet család és hogy ő is képes lehet arra, hogy része legyen ennek a nagyszerű vállalkozásnak.

Az ülések közötti események, hazautazás Anna családjához, közös nyaralás, változások a munkarendben, jó gyakorló terepet biztosítottak. Ki lehetett próbálni a közös megbeszélések alkalmával megbeszélteket és meg lehetett beszélni később, hogy ki milyen jelentést tulajdonított a másik viselkedésének, miben látták a változást. Ez mindig nagyon fontos eleme a családterápiának: észrevenni és hangot adni egy másik családtag megváltozott viselkedésének, elismerni az erőfeszítést és elmondani, hogy ez kire hogy hatott, milyen érzéseket hozott. Nem elég előre lépni, el is kell ismerni, sőt nem árt megünnepelni a változást.

Annáékkal fél éven át dolgoztunk együtt, tizenkétszer találkoztunk online, amikor úgy ítélték, hogy sikerült annyira visszaépíteni a bizalmat kettejük között, amennyire szerették volna. Szokás szerint a búcsúzásnál megállapodtunk abban, hogy bármikor újra felvehetik velem a kapcsolatot, ha ennek szükségét érzik.

Másfél évvel később Anna újra jelentkezett. Kislányuk nehéz születése felidézte saját születésének történetét, amit egész életében mint vádat fogalmaztak meg vele szemben. Nem akarta ezt a mérgező örökséget tovább adni, így arra kért, fogalmazzunk meg egy olyan történetet, amelyet minden szereplő szívesen idéz majd fel. Felemelő volt ismét megtapasztalni a céltudatosságot, amivel munkához látott és a feltétel nélküli támogatást, amit a férjétől kapott. Négyszer találkoztunk és az utolsó alkalomra Annáék megírták a mesét, kislányuk családi teremtéstörténetét. Azt hiszem, ezzel a két emberrel és a mesével a lehető legjobb útravalót kapja ez a kicsi lány az élethez.